Látogatók

Létezik egy városi legenda, mely futótűzként terjedt az emberek közt. Leginkább diáklányok pletykálnak róla előszeretettel egy-egy óra szünetében. A szóbeszéd újra és újra felcsigázza fantáziájuk, s rengeteg botor kíváncsiskodót sarkall arra, hogy saját szemével akarjon bizonyosságot nyerni felőle.

Megszámolni sem tudom, hányan mentek már el az öreg épülethez, és osontak be az éjszaka sötétjében. Borzongásra vágyó emberek, felkészületlenül, maguk sem gondolva komolyan, hogy egy lepusztult ház belsején kívül bármi egyébre is számítaniuk kellene.

Megszámlálhatatlanul sok fiatal lány tűnt el mostanra megmagyarázhatatlan körülmények között, s hiába a névtelen suttogások, miszerint a házban történhetett valami, többször átkutatták már, és semmit sem találtak. Talán csak az a kóbormacska mesélhetné el az igazat, mely minden áldott nap ott lófrál, s szabadon jár kel a romos környéken.

Az ápolt, kékesfekete bundájú állat magához vonzza a tekinteteket, dacos sárga szemei ezernyi titkot rejtenek magukba. Egyedül ő tudná elmondani, mi történt a kíváncsi fiatalok tömegével, s talán azt is, mennyi igaz a szóbeszédből. Ő láthatta, ahogy éjszakánként, ha egy bámész tekintet túl mélyre jutott s ezért megfizetett, a ház körül kiírthatatlan gyomként burjánzó kék virágok tömege minden alkalommal vérvörösbe fordult.

Mostanra végképp nem lehet tudni, mennyi igazság van a pletyka mögött, nem tudni, mennyit rakott hozzá a sok lódító beszéd. Az eredeti történet talán végleg elveszett, szakadozottan megmaradt epizódjai már hallgatnak arról, ki a jó, ki a rossz, s miféle elképesztő varázzsal áldott vagy épp megvert az az épület, s aki betéved oda. Mennyi mindent elárulhatnának az ódon falak, s az a különös jószág, ha szavakba tudnák önteni élményeiket.

Élt ugyanis ebben a házban valamikor, egy különös szokásokkal megáldott, de borzongatóan tehetséges festő. Képei elszörnyedést váltottak ki szinte mindenkiből, habár nem láttattak semmit, ami ezt indokolttá tehette volna, mégis volt valami groteszk a megszokott formákban. Hihetetlen ügyessége azonban nem emiatt volt meglepő az emberek számára. Az idő előrehaladtával a férfi keze megállíthatatlan remegésbe kezdett, művei ennek ellenére inkább csak egyre jobbak lettek. Ezt mára már semmivel sem lehet bizonyítani, a festményeket mind elnyelte a föld. Alkotójukkal együtt eltűntek.

A művész hatalmas szoknyapecér hírében állt, ki minden héten másik nő kezét kérte meg. Állítólag a faképnél hagyott nők, mind sértődötten elhagyták a várost, s sosem tértek vissza ide. Hosszú idő telhetett el ilyen afférokkal, de látszólag a férfi semmit sem öregedett. Ez egyre feltűnőbb volt, ahogy kortársai mind meggörbedtek, megőszültek, s ő még évtizedeken át őrizte fiatalságát. Lehetséges, hogy emiatt vagy egyre megbotránkoztatóbb nőügyei következtében híre romlásba dőlt. Az idő tájt a fiatalabb lányok, gyerekek eltűnése riasztó méreteket öltött, s így vagy úgy, de minddel a művészt gyanúsították meg.

Elfogadhatatlan volt, hogy a férfi mit sem törődött a vádakkal, így végül a hatóság házkutatást rendelt el. Fel kellett törjék a zárat, azonban odabenn nem találtak senkit és semmit. Az a hír járja, mikor bementek, a berendezés szinte érintetlennek tűnt, a szobák rendezettnek. A konyha képtelenül nagynak tűnt egy ember számára, s a fürdőszoba szintén hatalmas, ablaktalan helyiség, gyönyörűen díszített káddal a közepén, ez a kettő viselte egyedül magán a használat nyomát, s a takarítás hiányát. A konyha hatalmas lábasai mosatlanul, undorító, rájuk száradt maradékoktól bűzlöttek, a kádat pedig kívül belül fémes, rozsdás réteg borította. Állítólag egy fekete macska rontott ki fújva a pincéből, mikor oda is lementek.

A művész nem került elő, az ügy megoldatlan maradt. A házat úgy, ahogy volt, lezárták. Az emberek borzadása megkopott az évek során. Ahogy telt, múlt az idő, szárnyra kapott a szóbeszéd, miszerint, ha éjjel ellátogatsz a lezárt épületbe, a halványkék fénybe borult szobákban a falból festmények sokasága válik ki, s különös szag terjeng az ehhez társuló kellemes, suhogó léptek, motozások, csalogatnák egyre beljebb a kíváncsiskodót. Ha az ember beéri annyival, amennyit így kap, s nem néz körül jobban, nem akarja felderíteni a hangok és illatok forrását, hanem távozni készül, egy fiatal férfi fog megjelenni az ajtóban, s elképzelhetetlen élményekben részesíti látogatóját. Ámde, ha hosszabb felfedező útra csábul, s felmarkolva a ház kulcsait, melyek még mindig ott hevernek az előszobában, fel kívánja deríteni a fürdő, a konyha, netalántán a pince titkát…

Elképesztő fantazmagóriák terjengenek ezekről – a fürdőszobában a csordultig telt kádból lassan friss vér csepeg a csempére, a konyhában a tűzön hús fő, ínycsiklandó illatokat árasztva, s még látszik a mocskos munka, mely a lakomát előkészítette, a pincében pedig ott vigyorognak a valamilyen úton-módon eltűnt, felszívódott fiatalok felcicomázott koponyái.

Senki sem tudott még beszámolni ezek hitelességéről. A fekete kandúr elégedett, sunyi tekintete az egyetlen, mely elárulhatná az igazságot a ház csodálatos vagy épp rettentő történetét. Jóllehet ezúttal is csak lustán követi, ahogy a kéken izzó éjszakában egy kíváncsi fiatal lány az ajtóhoz merészkedik.