Álmatlanság

Érezted már ezt a kínt?

A fáradtság lever. A fejed nehéz. A tagjaid már nem akarnak mozogni. Egyáltalán, nem tudsz működni. A testedet alkotó szerkezet elromlott, megzavarodott. És mégis, mikor végül rászánod magad, hogy álomra hajts a fejed, nem megy. A tested és az elméd nem engedi. Mintha csak ilyenkor fognád fel, mi is történt veled, és ennek súlya letaglóz, s az eszed képtelen szabadulni. Ördögi dolog ez. A gondolatok özöne, a fáradt, meggyötört aggyal olyan katyvaszt csinálnak a fejedben amiből nincs kiút.

Én érzem.

Megint. Megint ez van.

Bár ma ismét, ólmos fáradtsággal vonszolom el magam az ágyig, mikor a fejem a párnához ér, már teljesen éber vagyok.

Miért?

Miért nem hagysz?

Miért gyötörsz?

Sosem lesz vége, igaz?

Könyörülj.

Felsóhajtok és csak fekszem.

Bámulom a bútorokat. Hallgatom a kinti zajokat. Minden apró nesz kalapácsütésként hatol be az agyamba. Elmondhatatlanul kimerültnek érzem magam.

Te nem is tudod, igaz? Már rég elfelejtetted. Vagy sose voltál igazán tudatában? Nem is akarod tudni. Könnyebb becsukni a szemünket. Én már csak tudom.

Újabb sóhaj.

Az oldalamra fordulok. Mintha sűrűsödne a sötétség, pedig kintről továbbra is beszűrődik az utcai lámpák fénye.

Egy macska éles virnyékolásba kezd odakinn. Még csukott ablaknál is tisztán hallom. Pedig valószínűleg messze van, nyekergése betölti a fülemet.

Lecsukódnak a szemeim. Már nem bírom őket nyitva tartani. Amúgy is mindegy. Nem változtat a helyzeten. Semmit. Ahhoz már én magam is kevés vagyok.

Telik az idő, és csak fekszem, mint egy hulla.

Élek, de mégsem.

Rám telepszik a némaság. Most már elhallgatott a macska is. Semmilyen zaj nem szűrődik be. Késő lehet. Rettentően késő.

Ekkor hallom meg a nyikorgást a folyosóról.

Súlyos léptek alatt koppan a padló. De ezt a járást nem ismerem. Egyébként is, túl távolinak tetszik.

Ki lehet?

Szinte már tudom is a választ.

Szemeim kinyílnak és üres beletörődéssel merednek az ajtóra.

Fáradt vagyok mindenhez. Teljesen kimerülve, mozogni képtelenül fekszem. Pedig meg kéne ijednem. Ennek ellenére fásultságon kívül nem érzek mást.

Értem jött.

Közeledik. Gyenge, de határozott léptek.

Szinte hallom a lábak alatti száraz fa nyikorgását, pedig a folyosón csempe van. Száraz, reszelős hangok. Csontvázak nevetése.

El fog vinni, huh?

Tekintetem az ajtón ragad. Tényleg képtelen vagyok már félni. Elfáradtam élni.

Csak várom, hogy megtörténjen. Csak legyek túl rajta most már.

Elég volt.

Bár be vagyok takarózva, nem érzem a meleget se. De mást se. Tényleg semmit. Épphogy a saját végtagjaimnak tudatában vagyok még. Próbaképp megkísérlek megmozdulni, de csak a szememet tudom rendesen irányítani. Rendesen? Azt talán mégsem. Nehezen fókuszálok egyetlen pontra.

Ennek ellenére látom feltűnni a nem sokára rám szegeződő, vigyorgó tekintetet. Az arcot, melyen a koponyára feszülő bőr igazi halálfejet mutat.

Vagy talán mégse. Létezik hogy már hallucinálok is? Csak bebeszélném magamnak. Lehet. De mit számít?

Rezignáltan figyelem, ahogy tényleg megjelenik és elér hozzám. Ujjai ráfonódnak a csuklómra. A bőre se nem hideg, se nem meleg.

Nem is él.

Felrángat az ágyból. Engem, vagy valamit belőlem. Fogalmam sincs.

De annak tudatában vagyok, hogy a testem nem mozdult. Fekszik tovább. Épp oly élettelenül mint eddig.

Engem valahogy mégis húz most ez az alak. A csuklómnál fogva ránt az elmúlásba. Nem mintha nagyon meg kéne erőltetnie magát hozzá. Talán sose mentem még sehova ilyen engedelmesen.

Visszanézek az ágyra, amit el is hagytam már, meg nem is.

Megdobban a szívem.

Minden egyes ütemét egyre erősebben érzem.

Nem tudom, hogy itt magamban, vagy ott az ágyban.

De fáj.

Borzalmasan fáj.

Ha fáj, akkor még élek.

Elmondhatatlanul kellemetlen ez a lüktetés. Elcsigázottan indulnak útjára a könnyeim.

Valami visszahúz oda, ahol fekszem.

Borzalmasan gyötrelmes ez a dübörgő dolog. Meg kellene állítsam. De nem megy. Nincs erőm ehhez sem.

Felnézek a látogatómra. Meg kell kérnem, hogy segítsen. Vajon van még bennem annyi, hogy meg tudjak szólalni?

Annyit csak ki tudok nyögni, hogy „ölj meg”. Ez nem lehet annyira nagy dolog.

Szóra nyitom a szám. Ajkaimat erőtlen, reszketeg, alig érthető szavak hagyják el. Én magam már fel sem fogom.

- Nem akarok meghalni…

Aztán minden sötét.

Elaludtam? Vagy vége lenne…?