Halottak napja

Halottak napja

Az a rengeteg ember aki a városban él, ma mind egy helyre gyűlik. Megszokásból, vagy tiszteletből vág neki a temetőnek, hogy gyertyát gyújtson halottai sírján.

Én is ugyanúgy eljöttem, mint bárki más. Igazából nincs ellenemre hogy a dolog, de nem szeretem ezt a napot. Számomra valahogy természetellenes. Túlságosan is zsúfolt és zajos az, aminek nyugodtnak és némának kellene lennie. Olyan, mintha megbolygatnák a halottakat a hangzavarral.

Már kezd sötétedni, s az idő is hűlőben van, mire megállhatok a bejárattal szemben. A méretes vasajtók máskor vészjósló aurája ezúttal sehol sincs – a körülötte pezsgő élet még ezt a méltóságteljes megjelenést is elvette tőle, most mindössze egy egyszerű, rozsdásodó kapu, melyet vérbe von a lemenő nap fénye.

Későn érkeztem. Nem így terveztem. Minden virág és mécses árusoktól hangos, a temetőn kívül s belül egyaránt. Mind igyekszik, hogy minél több virágot, mécsest, gyufát, seprűt tudjon eladni. Bármit amire az embernek egy sírlátogatásnál szüksége lehet. Ez az egész olyan mint a piac – valójában az is. Nyüzsög, és egy pillanatra sem hallgat el.

Sodródok az árral az egyik árusig, veszek virágot, többet, mint rendesen tenném. Mégis csak ünnep van - a többség gondolatmenetét követve így látom a helyzetet. A nevüket sosem tudtam de legtöbbször ugyanolyan virágot veszek, tömött szirmúak, nagyok, gömbszerűek,  van fehér, sárgás, néha más milyen is. Fizetek és arrébb állok.

A virágok szára csupa víz, ujjaim hamar érzéketlenné válnak, ahogy a hideg szél felszárítja – vagy inkább ráfagyasztja – a nedvességet. Némán török keresztül az emberáradatban, hogy végiglátogathassam hozzátartozóim, szeretteim sírjait. Hamar kitörök a tömegből és jobbra a már kevésbé – de azért még mindig – forgalmas úton megyek tovább. Ujjaimat friss meggyőződéssel kulcsolom a virágok szárára, s lopva figyelem a mellettem elhaladó, beszélgető embereket. Még nincs olyan hideg hogy előkerüljenek a legmelegebb ruhák, senki sincs túlöltözve. Én sem. De már bánom. A hideg beleette magát a kezembe, bár ez annyira nem szokatlan, mindig az ujjaim hűlnek le elsőnek… de nem ennyire. Ráadásul most akadályoz is.

Az első állomásomon már bajlódnom kell a mécsesek meggyújtásával. Mikor végre ezzel végeztem és néhány virágot is a már ott lévők közé tűztem, csak bámulok magam elé. Valószínűleg a három sír közül amit ma végigjárok, ez a „leglátogatottabb”.  Habár az itt nyugvók még néhány éve részei voltak az életemnek,  nem időzöm mellettük sokáig. 

Közel vagyok a bejárathoz, akkora a zsivaj, hogy a saját gondolataimat sem hallom. Több mint zavaró. Mindenesetre, virágot hagytam itt, mécsest gyújtottam, ennyi elég lesz. Elindulok arra amerről jöttem, és reménykedek benne hogy a mécseseket nem fogja ellopni senki.

Mentemben felpillantok a ránk boruló acélszürke plafonra. Elfordult tőlünk az égbolt.  Nagyjából egész nap a sötét hátát mutatta nekünk, mintha nem akarna semmiféle vidámságot csalni a mai napba, s levenni az emberekről a ború rájuk nehezedő súlyát. Előre láthatóan éjszaka sem lesznek csillagok, ahogy egész eddig a napot sem pillanthattuk meg. Az esőt sejtető fellegek ellepik aprócska világunkat. A szél is fel-fel támad, de csak finoman, mintha mindössze emlékeztetni akarna, hogy ő is itt van, itt volt, itt lesz.

Visszatérek a nyüzsgő, szinte már vásári hangulatot produkáló tömeghez. Ismét elmanőverezek a standok mellett. Erre vezet az utam, így kénytelen-kelletlen átverekszem magam a sokaságon. A „főút” végig tömve van, teljes hosszában. Többször meglöknek, s van, hogy én lépek rá mások lábára, szinte alig pillantva rájuk, az arcukból semmit sem fogva fel, kérek elnézést, s haladok tovább. Közülük kijutva egy másik emberbarikáddal találom magam szemben, talán még az előzőnél is nagyobbal. A kántor, vagy pap, vagy tudomisén kicsoda tart beszédet valamiről, amit nem hiszek. Nézem őket pár pillanatig. Tudom, hogy nem szép dolog tőlem, de csak szánalmat érzek irántuk, és valójában nem is értem miért, hiszen mindenkinek szüksége van valami kapaszkodófélére az életben, ha nekik ez, hát lelkük rajta. Ez mégis furcsa, és számomra értéktelen. Hogy miért ezt a szót használom rá? Én sem vagyok benne teljesen biztos, mindenesetre így gondolom. Olyan mintha valami koncertre gyűltek volna össze…

Szerencsére rajtuk nem kell keresztül vágnom. Kikerülöm a tömeget, elsétálok a kápolna, majd a kerítés előtt – ami még mindig nem értem mit keres ott – jobbra fordulok, s haladok tovább egyenesen egy hosszú, lekövezett úton, melyen szintén nyüzsög az élet. Temetőben ez valahogy indokolatlan.

Most a dédszüleimhez tartok.

Dédi papám még nagyon kicsi koromban örök álomra szenderült. Azt hiszem két éves lehettem. Egyetlen emlékem van róla, és már abban sem rémlik fel az arca, nem jutnak már eszembe az arcvonásai, csak halvány benyomások és a szoba. Arra tisztán emlékszem. A fal mellett hatalmas kályha, középen ágy, rajta hatalmas dunnák, alattuk dédpapámmal. Szekrények, porcelánok. Ő felül az ágyon, és én félénken odamegyek hozzá. Ennyi. Mást nem tudok felidézni.

Ezzel szemben dédi mamám, még csak néhány éve halt meg, ha jól számolom 4 éve. Bár az utolsó pár évben már nem láttam. Nem bírtam volna nézni elsorvadni, és hallani a kérdéseit, ki vagyok én? Akkor már nem emlékezett senkire, és én nem bírtam volna meglátogatni ezzel a tudattal. Már nagyon bánom. Szeretnék visszamenni, és végig ott lenni mellette. Ezen töprengek, ahogy haladok utamon, és figyelem, mint gyújt mindenki mécsest, helyez virágot – legtöbbször műt – szerettei, rokonai sírjára.

Most azok is feltűnnek, akik egyébként egész évben ide sem tolták a képüket. Most nekiállnak letakarítani, kicsinosítani a sírokat. Kezükben virág, seprű, üres vizes üveg. A teljes szett.

Én nem készültem fel ennyire. Ezek közül egyik sincs nálam.

A második megállómhoz érkezem. Kicserélem a vizet a tartókban és kézzel leseprem a márványlapra hullt levelek nagyját. Aztán itt is mécsest gyújtok. Most még nehezebben megy, mint az előző helyen. A szél végezte a dolgát, szinte érzéketlenségig fagyasztotta az ujjaim, pedig egyébként nem fázok.

Mikor nagyjából rendbe tettem a virágokat, eligazítottam a mécseseket, akkor elhátrálok mellőle, hogy az egészet egyben is szemügyre vehessem, Csak most tűnik fel, hogy a két galambból, mely a sírkövet díszítette az egyik eltűnt. A talpa még meg van, ám maga a madár már nincs a helyén. Csak a törött, szilánkos talpazata jelzi valamikori helyét, s társa most magányosan mered le a földre.

Összeszorul a gyomrom, mintha az ég nyomott hangulata és a magányos madár látványa rátekeredett volna a törzsemre és lassan préselné egyre kisebbre. Miért kellett ez? Mire volt jó? Kinek lesz haszna abból a lábatlan, törött galambból?

Nagy sóhajjal szedelőzködöm össze és nem nézek többet a társtalan madárra. Ha ezt a dédimék látnák… vajon hogy éreznék magukat?

Szomorkás komorsággal hagyom őket magam mögött, s lépek ki az útra. Csüggedten indulok utolsó megállóm felé s közben figyelmen kívül hagyom a lassacskán ereszkedő sötétséget.

Nem nézek fel az égre, de sejtem, hogy az eddig acélszürke végtelenség a fekete mélységeibe süllyed.

A rengeteg ember csak nem akar elfogyni, egyre jönnek és jönnek. Sosem egyedül, hanem csapatostul vonulnak át a temetőn, mintha félnének egyedül nekivágni a sírkövek birodalmának. Félelmük talán nem is alaptalan. Valahogy szokatlan most a szokott út. Angyalszobrok és domborművek feszítenek ott, ahol eddig nem láttam őket, mintha görög istenek képmásai emelkedtek volna ki a földből a mai nap alkalmából.

Séta közben ismét azt figyelem, hogyan tesznek-vesznek a többiek. A sírokon sorra gyúlnak a mécsek. A gyertyák, melyek tegnap még töklámpásba kerülhettek volna, ma a sírokon gubbasztanak, várva, hogy majd csonkig égjenek a holtak tiszteletére.

Katonák sírjai mellett haladok el. Mindegyiken egy-egy vörös mécses, de egyik sem ég, talán már kialudt a lángjuk. Ugyan már nem világítanak, az a rengeteg vörös üvegcse így is tiszteletet és félelmet követel magának. Mintha vörös szemek pillognának fel a földből.

Közvetlen ezután fordulok jobbra, le a betonútról a földre. Azonban sehol sem tudom lerázni magamról az emberek sokaságát. Nem szeretem ezt. Kötelességtudatból bújnak elő most sokan, idemerészkednek, de hol van az amivel jönni kellett volna? Nem állítom, hogy én úgy jöttem, de mikor belépek a sírok közé mindig elkap valami sajátos tisztelet irántuk. Ők túl vannak azon, amin én még nem. Tapasztalhattak olyanokat amiket én még nem.

Vajon van rajtam kívül itt bárki, aki még így érez? Érzi, hogy a beszélgetésen kívül még más dolga is van itt? Remélem igen. Ezalatt most nem a sírok rendbe szedését és mécsesek gyújtását értem.

Némán cikázok az emberek között tisztán érezve az idő múlását. Minden egyes másodperc kínosan hosszúnak, elnyújtottnak hat.

Megkönnyebbültem, mikor végre újra letérhettem az útról a sírok közé, hogy meglátogassam a nagyszüleimet, akiket még 6 éves korom előtt vesztettem el, s mégis az ő hiányuk él bennem a legelevenebben mind a mai napig.

Itt piszmogok a legtöbbet. Erről mondjuk a jéggé fagyott ujjaim is tehetnek. Minden megmaradt virágot ide teszek le, a mécseseket is mind. Valójában ezen kívül nem volt sok dolgom, valaki járt itt előttem, lesöpörte a leveleket, hozott virágot, de a mécsesei már vaksin pislognak a világra. Varjúkárogás közepette látok munkához. A gyertyák meggyújtása például igen nehéz feladatnak ígérkezik. Zsinórban háromszor töröm ketté a gyufaszálakat, s majdnem leégetem a kezem, mikor elrendezem az apró lángokat.

Mostanra már egészen besötétedett, s bár a tömeg nem oszlott el, lassan kezdem jobban érezni magam. Kigyulladtak a lámpák beteges, sárga fényt szórva az utakra, kissé tompítva az apróbb meleg lángok vibrálását.

S csak most, az utolsó megállóhelyemet is elhagyva eszmélek rá, hogy ezek az apró mécsek olyanok mint a holtak parázsló, felpislogó szemei. Halovány pillantásuktól kísérve haladok el visszafelé is utamon, figyelve a fák tetején trónoló hollócsapatokat, hallgatva érces hangjukat, szárnycsattogásaikat.

Már nem érdekelnek az élők, bár még mindig velük van telve a hely, de tudom hogy ez már nem sokáig lesz így. Minden síron ott les a holtak tekintete, pislákoló szemeik egyfolytában a külvilágot pásztázzák.

Visszaérek a kápolnához, ugyan jó ideje már hogy elindultam innen, még mindig megy a hittérítés. Megállok hát én is néhány pillanatra, ahogy a halottak i valószínűleg érdeklődve hallgathatták ezt a sületlenséget.

Az élettelen pillantások bűvköréből nehéz szabadulni, minden egyes rezdülésemet nyomon követik. Érzem ezt, és én is figyelem őket. Belenézek a mécsesszemekbe, s szinte meg is feledkezem a körülöttem tobzódó embertömegről… míg át nem lépem a kijáratot.

Ott újra nyakamba szakadt a világ.